Kedves Barátaink! 

Nagy örömmel jelentük be, hogy a Spirodalmárok csapata egy új lelkes taggal bővül(t) Németh Gabi személyében. Fogadjátok szeretettel bemutatkozó írását!

Útkeresés, avagy az operától a mantrákig

John Fowles sokkal kiválóbban és rövidebben megfogalmazta mit érzek ezzel a világgal, és saját magammal kapcsolatban. Mondanom sem kell, hogy ezt mások is észrevették, különösen a gyerekek, akik még látják, amit a felnőttek egy része olyan kétségbeesetten próbál visszaszerezni. Nagyon sokan nem szerettek, viszont abban a kivételes áldásban részesültem, hogy akik viszont igen, a végsőkig kitartottak mellettem, és ez a mai napig így van. Egyvalamiben azonban egyetértett velem kapcsolatban felnőtt, gyerek, bármit is érezzen irántam: én bizony előadóművész leszek. Sokan nem szeretik a hangos, exhibicionista embereket, akik mindent kimondanak szinte gondolkodás nélkül, még azt is, ami nem illik, vagy el kéne rejteni, mert csúnya. Egy ilyen gyerektől a fejét fogja a szülő, a többi felnőtt, vagy általában az, akivel csak találkozik. Ugyanis ezt nevezik a fájdalmak, betegségek nélküli valódi önazonosságnak és önszeretetnek, amikor a gyerek még semmit nem szégyell, mindent kikiabál, nem érti, nem érzi, mit nem illik csinálnia. A megszégyenítés azonban szorongást szül, és mire 13 évesen énektanárhoz kerültem, keresni kellett bennem a fesztelenség árnyékát. Másokkal ellentétben nem egyetemre mentem az érettségit követően, hanem konzervatóriumba – énekesként. Ugyanis operaénekesnek készültem, amióta csak a világra jöttem. Talán már előbb is. Az életemet a tökéletességre való törekvés kezdte övezni. Én, a végig kitűnő tanuló, szorgalmasan gyakorló, mindig egyenesen ülő diák túl lezsernek és lustának tartottam nagyon sok zenésztársamat. Csodálkozva tapasztaltam, hogy a flegma, fennhéjázó, “lógós” fiú, akinek mindig szakadt a farmere, meg a szemüveg is olyan furán áll rajta, mennyire rabul ejti a közönséget a minden manírt és szorongást nélkülöző játékával. Ámulva néztük a többszörös évismétlő srácot, aki mindig olyan volt, mintha azt sem tudná hol van, és csodálkoztunk, hogy a sapkájától (amit fényviszonyoktól függetlenül eszébe nem jutott levenni) egyáltalán lát valamit (lehet hogy nem is látott). Ahogy teltek az évek egyre jobban elvesztettem a kapcsolatot önmagammal, nem tudtam már ki vagyok, mit és kit keresek, csak gyakoroltam, gyakoroltam, majd elmentem az egyetemi felvételire, ami minden intézményben rendkívül alacsony pontszámmal és negatív kritikákkal tarkítva sikerült, vagyis nem lettem egyetemi hallgató. A konzi után hosszú évek következtek, amikor próbáltam magamra találni, az első olyan énektanárommal, aki spirituális beállítottságú volt, a segítségével pedig kijutottam Bécsbe, a főiskolára. Én azonban továbbra is zárt ajtó voltam, nem találtam utat a közönséghez, nem jutott el hozzájuk, amit csinálok. Ott és akkor éreztem először, hogy ez nem én vagyok, legalábbis nem ebben a formában. Csupán egy, boldogtalan, honvággyal teli év után hazaköltöztem, és úgy döntöttem, abbahagyom az éneklést. Nem bírtam ránézni a zongorára, képtelen voltam zenét hallgatni, a csend valóságos áldás volt. De az Univerzum nem bírta ki: természetesen egy énekest fújt hozzám a szél, nem is akármilyet, általa ugyanis megismertem a következő tanáromat, aki később az egyetemi főtárgytanárom is lett. Mivel elhatároztam, hogy az éneklésnek vége, nagyon nehezen jutottam újra elhatározásra: életem 27. évében felvételt nyertem egyetemre énekesként, egy évvel később pedig színházba, énekkari művészként. Ekkor azt hittem: végre! Révbe értem. Pedig mi várt még rám…

Mindig, amikor úgy érzem nem bírom tovább, érkezik az életembe valami, vagy valaki, egy mentőöv, vagy nevezhetjük ébredésnek. Olyan ez, mint a rég elfeledett csomag, amit már egy éve megrendeltünk Kínából, de valahol elakadt, és amikor megkapjuk, hirtelen nem is emlékszünk, hogy valaha kértük. Pedig valójában ezt akartuk, ez volt a kívánság, ez volt az út, a kiteljesedés, az ihlet, minden, ami az előadóművészetben görcsössé, megfelelni akarássá vált: Anett személye, a hangtálak, a mantrák, és ami ebből összeállt: a hangtál meditáció, minden változással, amit az életembe hozott.

Hogy tisztán lássunk: nem résztvevőként találkoztam életemben először a hangtál meditációval, sőt, ebben a formában még nem is vettem részt rajta. Hogy még tovább menjek: 2020. júliusáig azt sem tudtam, mi az. Már korábban tagja voltam Anett önismerettel, meditációval, hangtálas kezeléssel foglalkozó Facebook csoportjának, mindig ámulattal néztem az írásait, beszámolókat, videókat, egy ideje a szókimondó interjúkat, de elfogalaltságaim miatt soha nem jutottam el egy programjára sem. Az elfoglaltságok alatt pedig a már fentebb említett színházi próbákat, előadásokat, gyakorlást, egyetemi órákat, diplomára való felkészülést értem. Mivel öt egyetemi évemből négyet énekkari tag voltam színházban, elég sok teendőm volt. Diplomám után teljes lelki méregtelenítés vette kezdetét: felmondtam. Ez a négy év ugyanis nem teljesen az a négy év volt, amit reméltem, vagy megálmodtam. A gyógyulás természete azonban nem olyan, hogy némi pihenéssel és váltással pár hét alatt helyrehozható egy évek óta testileg-lelkileg mérgezett ember. De akkor még keveset tudtam, és azt végképp nem tudtam, még ezzel sincs vége: betegségek sora, gyengeség, depresszió. Szerettem volna magam mögött hagyni a múltat, és egyszerűen lezárni, de már akkor is éreztem, hogy ez nem működőképes. Amikor végképp elveszettnek éreztem magam művészként, emberként, nőként, akkor kerestem fel Anettet, akit közvetett módon tulajdonképpen 15 éve ismerek.

“Hogy ti milyen egyformák vagytok! Mostmár tényleg találkoznotok kéne!” – hallgattam 15 éven át közös barátnőnktől, Évától. Amikor először találkoztunk, azt sem tudtam, konkrétan mire megyek, az biztos volt, hogy nem hangtál meditációra, hiszen elő sem kerültek a hangtálak. Hosszas beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy nekem jelenleg az energetikai kezelésre van nagy szükségem. Óriási vihar volt végig. Már az elején éreztem, hogy hatalmas változások indulnak el bennem; Anettnek elképesztő energiái vannak, és azóta is egyre intenzívebben használja őket. Amikor a keze a homlokomhoz ért, nyilalló, elviselhetetlen fájdalmat éreztem: életemben először kezdett ébredezni a harmadik szemem. És ez még csak a kezdet volt. A kezelés után Anett első kérdése az volt, hogy volna-e kedvem közös hangtál meditációkat, vagy ahogy akkor neveztük, hangfürdőket tartani, az én feladatom a mantraéneklés lenne, szanszkrit nyelven, és ez még hagyján volt, de meztelenül. Először a döbbenettől nem tudtam megszólalni, csak zavartan nevettem. Nem tudtam elképzelni milyen lehet, bár nekem az éneklés közbeni théta állapotról sem volt fogalmam, hiszen a színpadon mindig nagyon észnél kellett lenni, legyen csak egy sima koncert zongora mellett állva, vagy operaszerep jelmezzel, mozgással, zenekarral, így a révület szóba sem jöhetett. A hangtál meditáció viszont egy egészen más világ. Ami a színpadon hátrány volt, vagyis hogy szeretek a saját kis világomban élni, énekelni (hopp, ez a való életben is hátrány a legtöbb esetben), az

hirtelen előny lett, sőt, soha nem látott módon találtam önmagamra. Anett és én Katalizátorok vagyunk. Aki erre született, az rátalál vagy előbb, vagy később, nekünk rendeltetetett ez a szerep. A hangtál meditáció során mi magunk is nagyon mély meditatív állapotba kerülünk, és rengeteg gyakorlás és meditáció után egyesülünk egy felsőbb energiával, amit aztán a legjobb tudásunk szerint (amit folyamatosan bővítünk) átadunk a meditálóknak. Amióta velem van az okosórám (amit csak smasszernek hívok, mert egy nagyon fárasztó nap után sem szereti, ha leülök egy kicsit pihenni), ezt mérésekkel is tudom bizonyítani, ugyanis a meditációt, ami alatt majdnem végig énekelek, és “Pavlov-i őrszem”* funkcióban figyelem a meditálókat, mélyalvásnak érzékeli.

Hiába kerestünk, nem találtunk az országban olyan társulatot, párost, spirituális előadóművészeket, akik ebben a formában alkalmazták volna a mantraéneklést, így úttörők vagyunk a műfajban. Itt képbe jött még egy dolog, amit életemben nem csináltam azelőtt: az improvizáció. Néhány mantrát meghallgattam, és mivel akkor még nem tanultam szanszkritül, a lehető leggondosabban figyeltem meg a kiejtést, a dallamot, minden egyes hajlítást igyekeztem megtanulni. Aztán egy idő után csak a szöveget kezdtem figyelni az újabb mantráknál, és azt vettem észre, hogy teljesen spontán megszületnek a fejemben dallamok. Elkezdtem a saját dallamaimat megtanulni, fejben tartani, de egy idő után ezt is elengedtem, és úgy énekeltem, ahogy az épp aktuális szöveg és csoportdinamika megkívánta. Ebben nagy segítségemre volt a Föld koshi, amit a hangtál meditációk végén használ Anett, hogy visszahozza a meditálókat ebbe a földi valóságba. A csilingelésre “U” hangon elkezdtem spontán improvizálni, pontosabban nem is érzem ezeket teljesen spontánnak, mert végig valami, vagy valaki súgott nekem, amibe aztán én beletehettem saját magamat is.

Átalakult a mantraéneklésem is a hangtál meditációk során; eleinte gondosan megterveztem, hogy mely mantrák fognak elhangozni, izgultam, hogy el ne felejtsem, nehogy mást kezdjek énekelni, nehogy elrontsam. Pontosan ez zavarta meg azt az energiát, amit egyre biztosabban tudok használni. A meditációim során világossá vált, hogy a felsőbb világból bármikor kérhetek segítséget, útmutatást, így mantrát is. Azt a mantrát, amire ott, és akkor szükség van. A csoportos foglalkozások mindig nehezebbek, legyen szó tanításról, vagy hangtál meditációról, hiszen nem csak egy emberre kell rákapcsolódni, hanem a térben meg kell érezni minden félelmet, fájdalmat, örömöt, haragot, és ebből a flow-ból megérezni, hogy melyik mantra a legalkalmasabb. Van egy jó hírem: nem kell hinni benne. Hit nélkül is működik, legalábbis a visszajelzések 100%-ig ezt bizonyítják (nekem, és számos nálam magasabb szinten álló spirituális tanítónak az elmúlt 5000 évben). Az egyéni kezelések esetében egészen más a helyzet, de erről egy másik írásomban fogok szót ejteni. Így már bátran ki merem mondani a hangtál meditáció elején, hogy mely mantrákat fogom énekelni: fogalmam sincs. Akkor még nincs. Mivel világ életemben jó tanuló, megfelelni vágyó voltam, tőlem ez hatalmas lépés. A közös munka vezetett el a szanszkrit nyelv tanulásához, egy rádióbeszélgetéshez és vele Lajoshoz, egy különleges segítőhöz, majd az ayurvedikus

———————————————-

*  Meditáció és légzőgyakorlatok által képesek vagyunk a teljes agykérgen kiterjeszteni egy gátlást, ami a mélyalváshoz hasonló a szervezet számára, az ún. théta állapot. Pavlov kísérletei bizonyítják, hogy az “őrszem” állapotában nem terjed ki ez a gátlás a teljes agykéregre, bizonyos ingerekre reagál, ahogy az édesanyáknál: rendkívül zajos környezetben is tudnak aludni, de ha a gyerekük felsír, azonnal éber állapotba kerülnek. Forrás: Dely Károly: Jóga.

jógaterapeuta     képzéshez,          ahol       megismertem             Mónit,   aki         által       újra   elkezdtem   írni. Mindenkinek mérhetetlenül hálás vagyok! A java pedig még hátra van