Van az úgy, hogy az embernek nincs kedve. Semmihez. Főleg nem írni. Ez manapság leginkább akkor fordul elő, amikor elolvasom a híreket, vagy – horribile dictu – megnézem a tévéhíradót. Bár ez utóbbira már csak tényleg igen ritkán kerül sor, mert egyre kevésbé vagyok kíváncsi arra, amit ott közvetítenek. Mégsem tudom kivonni magam a hírek hatása alól. Valószínűleg te sem tudod (hacsak nem vagy remete a Bakonyban, vagy jógi a Himalája egyik barlangjában). Bakonyi remeték ma már nincsenek (legalábbis én egyet sem ismerek), a jógik a Himalájából meg ritkán olvasgatnak posztokat az interneten, úgyhogy valószínűleg igaz az előbbi, rád vonatkoztatott következtetés. Vagyis bizonyára érted, miről beszélek.

Ez az az állapot, amikor a külső események hírei rád törik az ajtót, s te hiába kéred őket, hogy legközelebb legalább kopogtassanak, mert mire feleszmélsz, mert már rég benyomultak belső teredbe, és sáros bakancsukkal már összejárkálták lelked perzsaszőnyegét, melynek szálait hosszú idő alatt, gondos alapossággal rendezgetted megfelelő irányba, hogy a kívánt mintát adják ki.  És te hiába próbálsz arra koncentrálni, amire szeretnél, mert mire felocsúdnál, már régen lelöktek a kanapéról, kicsavarták a kezedből gondolataid távirányítóját, kajánul vigyorogva nyomkodják annak gombjait, hogy elmédbe egymás után ugrasszák az aggasztó és bosszantó gondolatokat, érzéseket. Hát hogy lehet így írni, vagy egyáltalán bármit is csinálni? Sehogy!

De én kiszúrok velük! „Csakazéris” írtam erről egy verset. Ami arról szól, hogy épp nem tudok verset írni. Fogadjátok szeretettel ezt a kontradikció-sűrítményt, ezt az önellentmondás-esszenciát, ezt a kontraszt-keresztet! Lehet  – sőt biztos – hogy nem ér babérkoszorút, de ez nem zavar, hisz ez amolyan „csakatéris” vers. Olvasd el te is „csakarézis”, és röhögd ki a hívatlan vendégeket.

Nem jön az ihlet

Nem jön az ihlet, hallgat a múzsa

Csorog homlokomról szétmázlot rúzsa.

Mi egykor a varázs székhelye volt

Az nem más, mint elfolyó folt.

Kapaszkodhatnék tán a formába

De az faképnél hagyott, s elment a dolgára

Míg jambusba fagyott mosollyal arcomon

Soraimat zörgő papírra karcolom.

Tompa hegyű tollal a lapot bökdösöm

Ötleteimet mind odébb lökdösöm.

Az alkotás így mű, s nem kerekek

Nem jön létre a műremek

Mit egyre várok, régóta epedve.

Fejem inkább a falba verem be

Hogy mely rémes ragrímek pörögnek emerre

S ez mily kínos hatást tesz az emberre.

Mielőtt a hócipőd tele lesz velem

Poémám inkább befejezem.

Pedig minden versvéget egy frappáns sor illet,

Csak épp – ugyebár – nem jön az ihlet…