Az Út éneke

Az Út vagyok! Üdvöz’ légy Vándor, 

Ki hátam taposva világot bejársz,

Ki rögömben botolva meg százszor

Padkámon kínt, s gyönyört egyaránt találsz!

Mint hálátlan gyermekét bús anyja

Úgy hordozlak hátamon tova

Tűrve szitkod, mi ajkad elhagyja

Ha hátadon csattan Karmád ostora.

Úgy hiszed, neked jár valamennyi kincsem, 

Mit partomon néha szerteszórva lelsz, 

S nálad nagyobb haragosom nincsen

Ha kaptatóimmal kénytelen birokra kelsz.

Bizony sírsz, hogy én töröm fel lábad,

S vezetnek, hová menni nem akarsz,

Míg egód súlyától sajog gyenge hátad,

S fuldokló lépteddel minden port felkavarsz.

Hát nem érted, hogy én abból eredek,

Aki a te lelked forrása, s hona?

S lehetek bár id?nként izzasztón meredek

Egyszer még visszaviszlek oda?

Hát nem látod, hogy összes kanyarom

Te vésed elméd gyűrött térképére fel?

S elágazásaimnál az irányt  – bárhogy is mutatom –

Senki más, csakis te magad vétheted el?

Hát nem érzed, hogy ahogy te jársz énrajtam

Csak úgy tudom hordozni terhedet?

S semmivel sem kisebb az én fájdalmam,

Mint mit saját sorsod számodra rejteget?

Nézz le rám, s lásd meg, hogyan fénylek, 

Ahol könnyed zápora rendre áztatott, 

S mit rögnek hittél, te sárban járó lélek, 

Az id?közben gyémánttá változott!

 Hajolj hát le Vándor megharcolt kincsedért, 

S kövesd jeleim, mik ?rá mutatnak, 

S ha kalandod egyszer majd véget ért,

Ezt add ajándékba Teremt? Uradnak!

Az Út vagyok! Üdvöz légy Vándor!

Lásd meg valómat, s barátomnak hiszlek, 

S bármeddig tartson is, bízz bennem,

Meglásd egyszer úgyis, úgyis hazaviszlek!

Mátrai hósesés

Téli csendben úszik a Mátra

Zúzmara-szakáll serken a fákra

Reccsenő fatörzs messzire zeng

Sűrű ködben nap se dereng.

Csendes minden, dermedt néma

Szél-fütyülte hallik néha

Minden várva vár a szóra

S az eltakaró tiszta hóra.

Meg is jön az, mint az álom

Hófelleg jár ciklonszárnyon

Jeges szélcsúszdán szánkázva

Terít hűs leplet a Mátrára.

Hegytetőn piciny templom várja

Fehér áldás hulljon rája

Kapuja felett a Madonna

Gyermekét óvón keblére vonja.

Melengeti, mert nem hagyja

Hogy a hideg belemarja

Éles fogát a Fiú testébe

Bár csikorgó fagy lesz itt estére.

Kápolnatetőn a kereszt

Az ég felé ujjat mereszt

Szél-gyötörte gerendáin

Megbékélhet Ábel, s Káin.

Csak én fázom, fázom egyre

Ajtó előtt dideregve

Kirekeszt a közönyös zár

Titkolva, hogy ott benn mi vár.

Ide be én nem mehetek

Istent itt hiába keresek?

Kavarogva zúg most a szél

Fülbe súgva titkot mesél.

Legyen bármennyire hideg

A Lélek átjárja a szívet

Átjárja a fagyot, s a havat

S a végén csak ennyi marad.

Belül s kívül árad egyre

Házra, fára, völgyre, hegyre

Ölel a kavargó hóban

Téged, ki itt állsz az ajtóban.

Némán zeng végig a tájon,

Nem hagyja, hogy bármi fájjon.

Így segít át rideg léten

A mátrai hóesésben.

Isten szózata az Emberhez

Én édes gyermekem, szerelmetes kincsem,

Tenálad kedvesebb teremtményem nincsen!

De nem lehet a lelkem mindörökké benned,

Ezért nyűtt testedet néha le kell tenned!

Az, mit te halálnak, és a végnek hiszel,

Csak egy másik kezdet, új életbe visz el!

Ne bánkódj amiatt, hogy elporlad tested,

Hisz igaz lényeged soha el nem veszted!

Változatlan lényem él örökkön benned,

Ajándékba adtam, mikor léted kezdted!

Ami nem született, nem pusztulhat soha,

Igazi lakhelye Istennek otthona.

Nem siratsz akkor sem, ha cipőd elvásik,

Ha tested elnyüvöd, bizony, kell egy másik

Mindaddig, míg összegyűjtve lelki kincsed

A létforgatagnak végső búcsúd inted

Hogy sok születés után hozzám térj vissza,

Mikor lényed határtalan, bölcs, s örökre tiszta.