Kövér Lajos színre lépett, és bizonyította, hogy – ahogyan arról a „Könyv hangja, avagy a hallgatás művészete” c. posztomban már írtam –  a hangoskönyv hallgatásnak is megvannak a maga veszélyei.  Most erről írnék nektek, egy amolyan esettanulmány-szerűséget. Előre bocsájtom, kiröhögni ér!

A sors kifürkészhetetlen akaratából a „Kövér Lajos színre lép” c. könyv színes kis ikonjára nyomtam rá futtában, és már indultam is. Hogy miért pont erre? Azt hiszem, azt gondolhattam, hogy ez egy olyan semmitmondó cím, hogy akár egy nagyon jó regényt is takarhat. Ráadásul a könyvet az általam igen kedvelt, ezerarcú Reviczky Gábor színművész olvassa fel (bár inkább azt illene írni, hogy adja elő, mivel az ő felolvasása nem kevesebb, mint egy egyszemélyes hangjáték). Elindítottam tehát az irodalmi- és a gépjárművet, és vezetés közben gyanútlanul nekiálltam a Nagy Meghallgatásnak.

– Valóban sajátságos a stílusa – gondoltam az első fejezet után.

Bár tényleg nem ismertem Lackfi munkásságát (szégyenszemre), annyit hallottam róla, hogy nehezen bekategorizálható. És ezzel most kezdtem fenemód egyetérteni. Sőt, ezirányú véleményem egyre sarkosabb lett, hogyan az idő, a Mű és a gépkocsi előre haladt.

– De mit akar ezzel a regénnyel ez a Lackfi? – morfondíroztam magamban.

A történet – mondhatni – kétdimenziós karakterekkel elővezetett, faék egyszerűségű, és helyenként bántóan naiv.  Mert a benne felvonuló figurák vagy kövérek és nagyon jó bartáok, vagy erősek és nagyon jó barátok, vagy súlyemelők és nagyon jó barátok, vagy súlyemelő edzők és nagyon jó barátok, vagy külföldiek és nemzetközi szélhámosok. Pont olyan, mint A Mézga Aladár különleges kalandajai filmsorozat Második Dimenzió c. epizódjának szereplői, akik egy kétdimenziós planétán (egy lepénybolygón) laknak, szélességük és hosszúságuk van, de mélységük nincsen. Fordulatnak tekinthető történés mindössze egy van a műben, majdnem a végén, hogy aztán a sztori a hajléktalanságot kissé romantizáló kurfli után indokolatlan happy end-be torkolljon. Ráadásul egy női szereplő sincs benne. Csak pasasok. Miért? Mit akar üzenni ezzel a könyvvel írója? Szatirikus görbetükröt tart elénk, hogy milyennek kellene lennie a világnak (egyszerűnek), hogy ráébredhessünk, a való élet mennyire más, mint amilyennek lennie kellene? Vagy bíztatni akar azzal, hogy még ha át is vernek minket és legszentebb álmainkat, legfényeseb teljesítményünket rútul kihasználva becsapnak, a világnak akkor sincs vége, és végül valahogy minden helyére kerül?

A stílusa mondjuk vicces, kifejezetten humoros, amolyan abszurd humoros. Azt hiszem, ezért is hallgattam végig. De már a könyv felénél magamban már elkezdtem fogalmazni a könyvajánlót. Aztán elhatároztam, hogy nem írok könyvajánlót. Mert nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e, és amiről nem tudom eldönteni, az nem tetszik. Logikus nem? És ami nem tetszik, arról nem írok. Nem azért, mert nem merek (tehát konfliktuskerülésből), hanem azért, mert fülembe csengenek a bölcsek szavai. Veres András Omkára – a Sivánanda jóga hazai apostola – mondta nekem egyszer, hogy ő sosem veszi arra a bátorságot, hogy mások műveit leszólja. Hogy jönne ő ahhoz – mondta – hogy aminek létrehozásába más időt, energiát, tudást, pénzt fektetett, ő azt lehúzza? És mi van akkor – teszem hozzá én –, ha a hiba nem a műben, hanem az olvasóban van? Vagyis bennem… Mi van, ha a mű igenis jó csak én nem értem, mert hiányos a műveltségem, más az ízlésem, vagy egyszerűen csak eltérőek az életben a referencia pontjaim? Szóval, ha nem tetszik egy mű, akkor ellenállok a kísértésnek, és nem írok róla „kritikát”. (Ezért ilyeneket nem is találhatsz a spirodalom.art-on, csak ajánlókat. Olyan könyvekről, filmekről, amelyeket – bár lehetnek hibáik, amire itt-ott rá is mutatok – összességében jónak, sőt általában valamiért nagyon jónak találok, fontosnak, és/vagy érdemesnek arra, hogy más is megismerje.)

 Meghallgattam a könyvet. A történet véget ért, de engem nem hagyott nyugodni ez az egész. Mert hát mégis mit akarhat a szerző ezzel a regénnyel, ami gyermekkönyvnek túl felnőttes, felnőtt könyvnek viszont túlontúl gyerekes? És ekkor meggúgliztam a szerzőt. Meg is találtam a honlapját, rajta a „Kövér Lajos színre lép” ajálnóját a „gyerekeknek” rovatban. Igen ott.

Jól érted, kedves Olvasó: meghallgattam egy MESEKÖNYVET, amiről nem tudtam, hogy az, és feltételeztem, hogy nem az. Majd magamban kielemeztem, kerestem benne a szofisztikált eszmei mondanivalót, és MEG IS TALÁLTAM, majd megállapítottam, hogy ennek irodalmi ábrázolása kissé szegényes, aminek oka nem lehet más, mint hogy egy kissé abszurd humorú írásművel van dolgom. Pedig ez egy mese. És a mesében – a gyerekeknek szólóban – pont erre van szükség. Egyszerű és egyszálas történetre, kétdimenziós szereplőkre, vagyis egy-egy tulajdonsággal bíró hősökre (akik mindig hősiesek) és gonoszokra (akik mindig gonoszok).  Amikor erre rájöttem, először elszégyelltem magam,  aztán pedig olyan jót röhögtem saját magamon, mint talán még soha.

Az eset ezen kívül számos tanulsággal is szolgál:

• Hangoskönyvet hallgatni azért mégsem teljesen ugyanaz, mint könyvet olvasni. Ha kezembe veszem a könyvet, akkor azért leesik a tantus a borító, és az illusztrációk láttán (előbbi csak egy kis színes iknonként látszott a telefon képernyőjén, utóbbi egyáltalán nem is volt látható).
• Az ember valóban saját elméjének fogja, ami pedig prekoncepcióinak rabja. Mert ugyebár feltételeztem, hogy ez egy felnőtt könyv. És bár gyanakodtam, a gyerekességet mégis egy feltételezett irodalmi koncepciónak tulajdonítottam, és azt kerestem mi ezzel a szerző célja és mondanivalója.
• Bármibe bele lehet magyarázni bármit (bele is szoktak). Ebből pedig az következik, hogy amit te belelátsz a dolgokba, de még inkább a dolgok mögé, az nem biztos, hogy ott van ám!
• Aki tudatlan azt nemcsak átverni könnyű, de alkalomadtán még saját magát is átveri. Mert, ha előzetesen tájékozódom a szerzőről, akkor látom, hogy számos gyerekeknek szóló műve van, és rájövök, hogy ez is az.

Hát ennyi. Végül is ez a mese tanulságos volt számomra. És egy igazi mese erre való, nem? Miután kiröhögtél olvasd el/hallgasd meg te is!