„Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.”  Friedrich Nietzsche

Így éreztem magam azon a bizonyos szombati napon, amikor még sejtelmem sem volt, mekkora teremtési hullám indul el, magával rántva ebbe az örvénybe, amiből úgy érzem kikerültem egy ideje. Gondoltam nézzük meg ezt a nyílt napot a közelben frissen létrejött jógastúdióban, biztosan jó ötlet, jól fog esni. Gokul Vinyasa Flow – az még jobb, folyamatos mozgáshiánnyal küszködöm, ezen belül a jóga hiánya még borzasztóbb, isteni lesz!

Fél óra elteltével nem tudtam, hogy most épp az életemért fohászkodom, vagy a halálomért, ami bár könnyebbnek tűnhet, egyszercsak úgyis újra ugyanitt találom magam, ugyanezzel a feladattal, szóval ezt az opciót elvetettem, maradjunk az életnél. A holtpont után úgy éreztem, soha nem voltam ilyen jól, azzal együtt, hogy mindenem sajgott, az egóm pedig megvetett a rengeteg babapózért a végéhez közeledve, amikor tisztességes lefelé néző kutyát is csinálhattam volna. Mivel azonban kezdtem hasonlítani egy olyan kilátóhoz, aminek aljában a „csak saját felelősségre!” figyelmeztető tábla található, úgy döntöttem, kicsit könnyítek a gyakorláson.

Délután (akkor még) kellemes fájdalommal indultam kutyát sétáltatni, Akelát ugyanis különösebben nem érdekelte, hogy a testem hol könyörög, hol ordít egy kis hullapózért, ő bizony menni akart. Jókedvűen megállapítottam, hogy végre, végre! Találkozom a Spirodalmárokkal, ráadásul megvehetem a Megváltás ára 2. kötetét, nem beszélve arról, hogy mindegy hogy nézek ki, beülök a legsötétebb sarokba az utolsó sorba, úgysem nekem kell beszélni.

Na, itt tévedtem hatalmasat.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy volt egy kis filmszakadás, amikor megláttam az „ugorj be helyettem, csak kérdezni kell tőlük” kezdetű üzenetet. Erőteljes deja vú érzés lett úrrá rajtam, szinte hallottam egyetemi évfolyamtársaim, vagy akár az igazgatóság szavait: „most lenne 3-kor, van egy forgatókönyv, de majd kicsit rögtönözni is kéne, de ez neked gyerekjáték, erre születtél!” Erre születtem. Nos, miután énekesként és leendő énektanárként jártam a patinás épületbe, nem tudtam eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem-e, bár sok időm akkor sem volt ilyeneken gondolkozni.

A séta után hullapóz helyett némi sminkelés következett, hogy legalább egy kicsit kevesebbekben merüljön fel a kérdés a bemutató közben: „jól van a hölgy?”

A finommotorikus mozgás már eltűnőben volt enyhén remegő kezemből, így nem ártott sietni.

Minden idegesség kiszállt belőlem, mire odaértem (volt ideje, mivel a helyszín több, mint másfél óra utazás nekem, viszont nagyon kedves számomra, mert konkrétan a szomszédjában szoktunk hangfürdőket tartani) és a helyét átvette a kellemes izgalom.

Nagyon békés helyen találtam magam, annál is békésebb emberekkel. Ekkor éreztem meg, mennyire hiányzik az előadóművészet – nem abban a formában, amiben régen szerepe volt az életemben, hanem pontosan ebben, amit ott és akkor megtapasztaltam. Egy egész fejezetet kellett felolvasnom,  amit akkor láttam először, de már rég nem az írást néztem. Láttam a szereplőket, éreztem a tárgyalóterem dohos szagát, hallottam a hangokat, még a ruhák anyagát is éreztem. Mert ezek a szereplők valóban élnek, nem is akárhogy.

Korábban én is írtam, bár inkább verseket, szösszeneteket magamról, zenéről, jógáról, nem voltak benne más szereplők (ha voltak nagyon régen, azok elég tragikusan végezték, valahogy egy novellámban sem éltek túl sokáig, aki peig túlélte, az megőrült). Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy olyan beszélgetés kellős közepébe csöppenek, ahol az író, vagyis a létrehozó meglepődik a szereplők viselkedésén és a nem várt fordulatokon.

Tessék? Hogy nem az író határozza meg mi történjen a könyvben? Átveszik az irányítást? Azt csinálnak, amit ők akarnak? Igen. Ez a szabad akarat lényege, pontosan erre mutat rá az a bizonyos fejezet is, amiben annyira jelen voltam, amit nem csak egyszerűen felolvastam. A szereplők és a történet megvan, létrehoztak. Rengeteg meditáció, az egó legyőzése és az önvaló megtalálása után talán arra is rájövünk, hogy miért.

Mit kezdünk vele?   

Németh Gabi