A Tövispuszta egy családregény. Pontosabban három család, a paraszti Veres, a nemesi Szentágostony és a zsidó Goldstein família generációkon átívelő története a XX. század harmincas éveitől a XXI. század elejéig (az első kiadás 2011-ben jelent meg, így még az új évezred első évtizede is benne van, igaz, sokkal inkább érintőlegesen, mint a korábbi történelmi korszakok. De végülis érthető, hogy kellő történelmi rálátást biztosító perspektíva hiányában ezzel az időszakkal mintha egy kicsit óvatosabban bánna a szerző. De ez nem zavaró, mert a véleménye – ami igencsak sarkos – nagyon is kiderül erről a periódusról is.)

A regényben elbeszélt történetet megismerve az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. De inkább sírni támad kedve és csak ritkábban nevetni. A magyar történelmen. Hogyan a különböző eszmék és „izmusok” átvágtattak ezen a szegény országon, mint egy-egy történelmi hasmenés. Csak épp közben megnyomorították, tönkretették, felforgatták az emberek szívét, lelkét, tudatát és életét.

Az ember sok mindent jobban ért, miután így végigszemlélte a magyarság XX. századát. Sok mindent más megvilágításba helyez mindabból is, amit napjainkban élhetünk. És biztos lehet(ne) szépívű és okoskodó észrevételeket megfogalmazni a regénnyel szemben (pl. hogy időnként kicsit túl szájbarágós, máshol meg mintha épp nem menne elég mélyre), de ez nem érdekes. Az érdekes az, hogy az iskolában a XX. század történelmét úgy kellene megtanítani, hogy ezt a könyvet olvassák fel a tanulóknak. Mert akkor ők is jobban értenék, hogy honnan jöttek, és hová tartanak éppen. A könyv lapjain a történelem azzá válik, ami valójában: évszámok garmadáját tartalmaz száraz tételek helyett egyéni és kollektív sorsok összefonódásává, amiben a magyar múlt, jelen és – ne legyenek illúzióink – jövő tipikus szereplői mind felvonulnak a maguk aljasságában és nagyszerűségében.

Családregényt olvasni nem veszélytelen dolog. Egy egyész század, több generációnyi sors összesűrítve néhány száz oldalon. Az ember nézőpontot vált, és ebbe időnként beleszédül. Mikor befejeztem (sok más mellett) Buddha következő mondása jutott eszembe: „Az emberi élet legnagyobb tragédiája, hogy túl hosszú ahhoz, hogy észrevegyük, milyen elkeserítően rövid.” És milyen törékeny. És milyen tünékeny – tettem hozzá magamban. És mennyire kérlelhetetlenül hazug minden „izmus”. És mégis bennük kell élni valahogy. Erről szólt az elmúlt száz év. Vajon a következő száz miről fog?

Olvasd el ezt a könyvet…