Hieronymus Bosch és a szamszára
Az egyik kedvenc. Nem személy szerint, hanem azért, ahogyan láttatja a világot. A kiállításon sem ő a főszereplő, hanem a nézőpont. Az a nézőpont, ami az ő hatására alakult ki a követőiben.
Ezek az alkotások nem a szépséget hirdetik. Nincs szikrázó kék ég, a madarak nem csicseregnek, nincs roskadozó gyümölcsöstál, büszke dáma, fess úriember. Természetesen van, csak akkor és ott ők mást jelenítettek meg, ezért itt és most ezzel a mással szembesülünk.
Torz, debil alakok, fura figurák, ördögök, démonok, kopár tájak, még a „szerelem” ábrázolása is csupa szenvedés. Mintha mindenki nyomorék lenne, a képek állandó metamorfózisban vannak, percekig tűnődtem, hogy mit is látok valójában.
Támadás az érzékek ellen.
Támadás a szépség ellen.
Támadás a szeretet ellen.
Támadás ellenem!
Hamvas Béla azt írja, hogy ez diabolikus művészet, „a szenny felszabadításában érzett gyönyörűség”.
Tudtam, mit fogok látni. Elkezdtem védekezni, az elmém mindenáron kereste a szimbólumokat, értelmezni akart, megállás nélkül címkéztem a látottakat. Hinni akartam, hogy ezek csak nagy értékű képek és én itt csak látogató vagyok. Nézelődöm, aztán hazamegyek.
Ám abban a pillanatban, amikor megengedtem magamnak, hogy lássak, már nem képeket láttam a falon, hanem az életet, magát a szamszárát teljes valójában. A sok mocsok és szenny azért vált ki ellenérzést, mert máskor megtehetjük, hogy elfordulunk és nem törődünk vele. Itt viszont nem lehet kikerülni. A (kép)mesterek arra tanítanak, hogy nemcsak szép és okos lehetek, hanem kísérthetnek démonok, lehetek nyomorult. Nincs ezzel semmi baj, ez is én vagyok. Megértettem. Köszönöm.
„Jöjj és láss!”
Buddha
Legutóbbi hozzászólások