Már egy hete nem vagyunk az „ayurvédás csoport”, de én két évnek érzem. Szinte napra pontosan egy éve dobta elém a Facebook a Sarasvati Alapítvány ösztöndíjas lehetőségét. Mindössze annyit kellett tennem, hogy miután kiválasztottam a képzést, amin részt szeretnék venni, írnom kellett magamról és a céljaimról egy oldalt. Pontosan tudtam, hogy ez nem véletlen, hiszen nem sokkal előbb tettem fel a kérdést, hogy mégis mire használjam a képességeimet, mi az az út, amin el kell indulnom, mivel 20 év után hátatfordítottam az előadóművészetnek, depressziósnak és elveszettnek éreztem magam. Gondolkozás nélkül választottam ki azt a képzést, ami a legjobban hívott: ayurvedikus jógaterapeuta.

Nagyon furcsa érzés volt 34 évesen új hivatást választani, ugyanakkor egyre erősebben érzem, hogy soha nem tudnám abbahagyni a tanulást, új lehetőségek keresését, a fejlődést. Havi egy hétvégét töltöttünk együtt majdnem egy éven át, ezalatt új emberré váltam, minden alkalommal mázsákkal lettem könnyebb. Tudtuk, hogy ennek egyszer vége lesz: letelt az egy év, befejeztük a tanfolyamot, levizsgáztunk (mindenkinek remekül sikerült), táboroztunk egy jót (a lelkem ott maradt) és most nincs több hétvége együtt. Ki gondolná, hogy egy ilyen örömteli lezárás után is van „gyászmunka”?

Szinte minden alkalommal elhangzott Anikótól, bölcs mesterünktől, amikor valami nagyon lényeges eszközre terelődött a szó (ez általában már nem fizikai, hanem lelki eszköz volt), hogy „ezt mindenképp vigyétek magatokkal!” Hát, mi sokkal többet vittünk, mint azt (szerintem) gondolja. Így most itt ülök a gyászommal és az eszem nem érti miért vagyok szomorú. Hiányzik A Csoport. Az oklevelünk átadásakor hangzott el, hogy ne feledjük, ez nem valaminek a vége, hanem egy újabb kezdet! Örömmel tekintettem végig csoporttársaimon, megállapítva, hogy számukra ez inkább folytatás, mivel a többségük sokkal tapasztaltabb, mint én és eddigi palettáját tette még színesebbé páciensei számára, bővítve amúgy is nagy tudását. Pontosan ezért érzem magam elveszettnek nélkülük és oktatóim nélkül. Szeptembertől újra találkozunk a tradicionális jógaoktató képzésen – de már egy másik csoporttal, új emberekkel. Ettől a csoporttól búcsút kell vennem, mindenki megy tovább a maga önismereti útján, egyre nagyobb tudással, bölcsességgel és már egy kis Ganésha szoborral, ami ott figyel mindannyiunk lakásának valamely pontján. Így válik a búcsú és a gyász örömtelivé: nagyon gazdagnak érzem magam, hogy velük tanulhattam!

Ganesha, az elefántfejű isten Shiva és Parvati istennő fia ismerten a hindu panteon egyik legközkedveltebb Istene. Nemcsak Indiában tisztelik őt, hanem számos más országban is. Ugyanakkor ő a legnépszerűbb a hinduk körében: és nehéz lenne akár egy olyan helyet is találni, ahol ne lenne valahol egy Ganésha ábrázolás az otthonok, vagy irodák szellemi sarkában. 

Ganesha ívelt törzse az OM elsődleges kozmikus hangot jelenti, és ezért a fejlett értelmet és bölcsességet szimbolizálja. Ha lakásban helyezzük el, élettér nem lehet mögötte, mert ami Ganésha előtt van, az sikerre van ítélve, ami azonban háta mögött, az pusztulásra. Mivel ez csak a benti helységekre vonatkozik, kert nyugodtan lehet mögötte, így az én Ganéshám az ablakba került. Édességet bármikor áldozhatunk neki, ha pedig elakadást észlelünk az életünkben, legalább 21 napon át használjuk mantráját: “Om gam ganapataye namaha sharanam Ganesha”.