A jóga és én.

Amikor elkezdtem, nem is gondoltam, mennyi minden változik majd bennem.

Hosszú évek önvizsgálata alatt sikerült elfogadnom, amit addig nem, sikerült megbocsátanom, amit addig nem.

Sikerült “nem elvárnom” dolgokat, talán ez volt a legnehezebb. Ezek voltak a legnagyobb pofonok, ehhez kellett leginkább a feltétel nélküli szeretet.

Van, hogy nem mindig megy.

Egyik tanítómnak írtam egyszer: “….. én nem olyan vagyok, amilyennek te gondolsz és te sem olyan vagy, mint amilyennek én gondollak. Ez, hogy hamisan, úgy várunk el az emberektől dolgokat, hogy a mi elvárásaink szerint cselekedjen valaki, ez okozza a legtöbb fájdalmat. Hogy akarok így jógaoktató lenni, hogy még saját magam életét, magamat is rendbe kell raknom? Vagyok elég jó ember, ahhoz, hogy oktató lehessek?”

Válasza tükröt mutatott: “…ettől bíznod kell az emberekben. Közel kell engedned őket valamennyire magadhoz. Ne legyél kemény magaddal szemben. Emberek vagyunk, érzelmekkel, gondolatokkal. Azt kell, hogy lásd, hogy a jóga útja egy folyamat, mindannyian úton vagyunk…. “

Aztán hatha-jóga oktató lettem.

És jött egy vinyásza Napüdvözlet kihívás. 108 Ashtanga Napüdvözlet. Vezényelve a légzés szinkronnal.

108 Napüdvözlet.
108 nyújtózás a magasba, hogy megtanítson arra, bármit elérhetek.
108 előrehajlás, hogy alázatra tanítson, magam iránt is.
108 csaturanga, hogy testem megmutassa nekem, erősebb vagyok, mint gondolom.
108 felfele néző kutyapóz, hogy megtanítsa, merjek szeretni és bízni.
108 lefele néző kutyapóz, hogy megérezzem tenyeremben a biztonságot, hogy megtanítsa, én magam vagyok, aki biztonságot ad.
108 szor feljönni a mélyből, hogy emlékeztessen, a gödörből csak felfelé vezet az út.
108 szor szívem előtt a kezem, hogy érezzem, a szeretet mindenek fölött.

1080 tudatos lélegzetvétel.
Megérezni a lélegzet erejét. Nem volt sem tér, sem idő.

Ekkor döntöttem el.