Ezt eredetileg is így gondoltam, de az élet (természetesen) mindig máshogy alakul, mint ahogy az ember várja J

Az Angyal feketében c. könyvvel kapcsolatos események úgy kavarognak, hogy ha az ember nem „jógikusan” szemléli a dolgot, akkor könnyen úgy érezheti magát, hogy mindjárt tengeribeteg lesz. Vagy úgy, mint aki először ül hullámvasúton.

Szóval az úgy kezdődött, hogy éppen vittem a megrendelt példányokat a nagykerbe. Ott sorakozott kettőszáz példány a kocsim csomagtartójában. Nagyon kellett sietnem munka után, hogy odaérjek zárásig. Idegesen araszoltam a kibontakozó délutáni dugóban, és összeszoruló gyomorral álltam meg minden piros lámpánál. Az egyiknél aztán figyelmes lettem egy középkorú hölgyre, aki tisztességes, de felettébb kopott ruhában, kezében „Fedél nélkül”-t szorongatva kéregetett a sávokat elválasztó járdaszigeten. Ez még önmagában – sajnos – nem szokatlan, ilyesmit nap mint nap látni. Elég baj ez… Ami viszont szokatlan volt, az az, hogy a kéregető hölgy pórázon egy pici, fekete kutyát vezetett, aki lelkes farkcsóválással, peckesen sétált gazdája előtt, ügyet sem vetve az autók zajára. Neki ott volt jó, ahol a gazdája, a társa van. A kis fekete kutya… Igaz nem tacskó, de kicsi, kutya és fekete. A hölgy valószínűleg nem értette, hogy miért integetek neki olyan hevesen, kezemben a bevásárlókocsik használatbavételéhez az egyik tartórekeszébe összekészített összes aprómmal. Nem habozott egy percig sem, kutyástól hozzám sietett, és olyan hálálkodás közepette vette át az aprópénzt, amilyet még soha nem hallottam. Ha ilyen helyzet adódik, mindig adok egy kis aprót a kéregetőnek. Meg is köszönik szépen, de így még senki nem köszönte meg. A köszönet-cunami olyan fokú volt, hogy a végén én éreztem adósnak magam. A hölgy szerencsés utat kívánt, mikor a zöldre váltó lámpa miatt el kellett hajtanom mellette. Az idegesség varázsütésre elmúlt. S nemhogy zárás előtt odaértem a nagykerbe, hanem még arra is maradt időm, hogy elbeszélgessek Baranyai úrral, a nagykereskedés és könyvesbolt kedves urával, aki egy kisebb gyorstalpalót is tartott nekem, a kezdőnek. Mindezt még mind zárás előtt. Véletlen? Vagy a csomagtartómban utazó kétszáz fekete angyal összetalálkozott a kettőszáz-egyedikkel? Véletlen? Alig hiszem…

A kezdő webshopos csetlő-botlásait is megéltem/megélem. Volt egy kedves megrendelőm, akinek – mellékattintva az excel táblában, ahol a nyilvántartást vezetem – tévedésből utánvét küldtem el a már kifizetett könyvet. Természetesen – és jogosan – visszaküldte. Felhívtam, sűrűn elnézést kértem. Nem baj, csak küldjem – mondta. El is küldtem még aznap. Tegnap kaptam egy emailt egy kedves úriembertől, hogy az ő csomagjához hozzá ragadt egy általam feladott csomag, menjek érte, nála átvehetem. Ma  elmentem érte. Az a könyv volt, ami egyszer már elutazott a címzettig, majd visszajött hozzám. És most ismét. Azt hiszem, egy másik példányt fogok küldeni, hátha az végre odaér 🙂

Szóval a könyvkiadás kaland. Amikor éppen elkeseredsz, mert kevesled a megrendelést, akkor felhív egy ezoterikus webshop, hogy szívesen forgalmazná a könyvet, vagy megjelenik a moly.hu-n egy olvasói értékelés, amitől alig térsz magadhoz. Ezeket tényleg arról a könyvről írták, amit én vetettem papírra?

Az egész könyvesdi egy tanítás. Mint maga az élet. És az összes bölcs arra bíztat, hogy szállj le a hullámvasútról, és hozd magad egyensúlyba. Ami nem azt jelenti, hogy ne utazz rajta, „csak” azt, hogy ne rikoltozz önfeledten, mikor felfelé visz, és ne sikongass ijedten, amikor meredeken siklasz lefelé. A végén úgyis oda érsz, ahová kell. A Céhoz. Ezt kell megtanulni, ezt kell tudni. Így lehet valóban hálásnak lenni. Még a lejtőkért is!

Köszönöm mindenkinek, aki érdeklődött/érdeklődik, aki olvasta/olvassa a regényt. Kívánom, hogy váljon hasznukra!

Nandagópa