Mi értelme van manapság, a digitális média mindent elborító áradatában verseket írni és olvasni?
Miért érzi az ember már ősidőktől fogva, hogy ha gondolatait – lehetőleg – ütemes rigmusokba szedi, rímeket farag a végére, akkor azok szebbek, jobbak, magasztosabbak, vagy éppen profánabbak, viccesebbek, szórakoztatóbbak, mint ha ugyanezt úgy mondaná el, ahogy a hétköznapokban beszél?
Azt, hogy miért szeretjük az édességeket, könnyű megérteni az evolúció nézőpontjából – magas a kalóriatartalmuk, sok energiát biztosítanak, és valaha igen nehezen voltak hozzáférhetőek. Fogyasztásuk tehát (legalábbis egy darabig) növeli a túlélési esélyeinket. De a versek? Alany, állítmány, tárgy, határozó, jelző az adott nyelvnek megfelelő szórendben, és kész is van a kommunikáció, nem? Minek ide a komplikáció, amit a vers megfogalmazása és főleg megértése okoz? Evolúciós szempontból a versnek nincs semmi értelme, energia és időpazarlás. Vagyis gyanús, hogy a megoldást máshol kell keresni. Erre a kérdésre az egyik legfrappánsabb választ Vörös István költőtől olvastam, aki szerint
„A vers olyan, mint az ementáli sajtban a lyuk, igazából a lyuk a titok, azt a sajtot veszem meg, amelyik tele van lyukkal, mégis a sajtot eszem, nem a lyukat.”
A vers tehát olyan az életben, mint a sajtban a luk. Jobb vele az élet. De vajon miért?
Tóth Erzsébet költőnő szerint
„Szigorúan nézve a vers a fölösleg az életedben, de enélkül nem lennél ember. A sok muszáj, kell, lótás-futás közt egy kis pihenés. Csodálkozás az életen. Egy fűszálon. A szerelmen.”
Ezek szerint a vers csupán szórakozás, nem több, mint pihenés, amely ha csak pillanatokra is, de kiszakít a mindennapi mókuskerék egyre gyorsabban pörgő forgatagából? Úgy érzem, ez csak egy része a teljes válasznak. Mert van itt még valami!
„Egyenként csak szavak vagyunk, de együtt egy verset alkotunk.” – modja Kerstin Gier német írónő, és szerintem ebben rejlik a vers titkának lényege. A vers az ember társas-lény mivoltából fakad, s emiatt kiapadhatatlan igényünk van rá. Még akkor is, ha a filmek és reklámok özönében általában nem olvasunk verseket.
Legalábbis hétköznap nem.
De ha valami nagy bánat ér, ha igazi vígaszra van szükségünk, nem a reklámokhoz, az akciófilmekhez és a sitcom sorozatokhoz fordulunk, hanem valamihez, ami mélyebben érinti meg a belsőnket, ami hitelesen szól hozzánk, és amiből vígaszt, erőt meríthetünk. Ilyen – sok egyéb művészeti ág mellett persze – a vers is.
Az a vers lesz számunkra igazán jó, amelyik megszólít. Az fog megszólítani, ami életünk nagy próbatételeire reflektál, vagy megpendíti bennünk azokat a legelső húrokat, amelyek létezéséről talán nem is tudunk. Egy igazán jó verset olvasva átélhetjük a „nem vagyok egyedül” aha-élményét. És ez, egy társas lény számára elengedhetetlen a túléléshez. Még evolúciós szempontból is…
Manapság úgy tűnik, hogy sokkal többen írnak, mint olvasnak verset. Nézz csak körül pl. a poet.hu-n! De ez is csak alátámasztja a fenti okfejtést, és bizonyítja, hogy a vers iránti igény nem veszett ki az emberből. Szerencsére. Ha ez megtörténik, oda lesz emberi mivoltunk is! Maradjunk hát emberek, írjunk, és olvassunk verseket!
Nincs jobb, mint egy jó könyv illata
Érdekelnek a könyveitek, hol tudhatnék meg többet róluk?
Saját kiadványainkról a Könyveink rovatban olvashatsz.
Itt tudhatod meg, miről szólnak, találkozhatsz a szereplőkkel, olvashatod azok véleményét, akik már olvasták a történeteinket. Találni fogsz itt érdekes sztorikat is a könyvek születéséről.
És persze itt meg is rendelheted őket.
Jó szórakozást kívánunk!
Hírlevél
Közös
kaland
0 hozzászólás