Egerek és emberek (a Halványkék Pöttyön)
Egerek és emberek (a Halványkék Pöttyön)
Pici kertünkben áll egy faház. Itt tároljuk mindazt, ami a lakásban már nem fér el. A faházikóba a nyár végén beköltöztek az egerek. Persze miért ne költöztek volna, mikor igazi nagyvárosi hülyegyerek módjára bepakoltam ide néhány csomag lisztet és száraztésztát, egy-két meggybefőtt társaságában. A nyári szünetben szerencsékre (és az egerek őszinte örömére) még nyaralni is voltunk, így még annyira sem háborgatta őket senki, mint egyébként. A szomszédban ugyan több macska is él, de ezek a bősz Lali tacskó miatt messzire elkerülik a kertnek még a környékét is.
Szeptember elején gyanút fogtunk. Mondjuk nem volt nehéz, mert azon kívül, hogy belépéskor masszív állatszag fogadott a faházban, a padlón fekete egérkaka-kavalkád kavargott, mintha a szapora rágcsálók csak a csillagos égboltot akarták volna lemodellezni a faház padlóján.
Nincs mese, itt tenni kell valamit!
Feleségem és a gyerekem hősiesen kipakolták és kitakarították a faházat, és kidobálták azt a két csomag lisztet és három csomag száraztésztát, amit jogcím nélküli albérlőink nagyrészt elfogyasztottak. Másnapra az egérkakik ismét megjelentek.
Nincs mese, itt tenni kell még valamit!
Nosza, jöjjön a teljes kipakolás. A faház rengeteg könyvnek és DVD lemeznek is menedéket nyújt. Ezek sem fértek már el odabenn, kidobni szentségtörés lenne őket. Így a klasszikus és popkutúra eme remek hordozói az idők során fokozatosan kivándoroltak a faházba kartondobozokban, zsákokban és jókora szatyrokban, hogy itt aztán az egerek beléjük költözzenek. Szürke bundás rágcsálóink kultúrszomját és kifinomult ízlését dicséri, hogy főként a klasszikus irodalmi műveken, kötelező olvasmányokon és művészeti albumokon rágták át magukat. A Rembrandt albumot például szinte teljesen elfogyasztották, de Fjodor Mihailovics Dosztojevszkíj „Bűn és bűnhűdése” sem feküdhette meg a gyomrukat (nem úgy, mint az enyémet, amikor középiskolás koromban kötelező olvasmányként én is végigrágtam magam rajta), mert ez a könyv is „szépen fogyott”. A szórakoztató és ponyvairodalmat ezzel szemben megvetően elkerülték. Persze bizonyára van, aki ezt a jelenséget azzal magyarázná, hogy a régi, veretes könyvek lapjai és természetes anyagú ragasztói ízletesebbek, mint a modern kiadások vegyszerrel átitatott oldalai, de én inkább mégis megmaradok abbéli hitem mellett, hogy a mi egereink kultúrkártevők. El is neveztem őket musuris chartavescusnak (ami kb. annyit jelenthet, mint könyvfaló egér.) Ami persze nem könnyíti meg a velük való leszámolást.
Mert az egerek nem maradhatnak ott, ez nyilvánvaló. De mit csináljunk velük? Mérgezzük meg a szürke bundás irodalmárokat? Vagy tegyek ki nekik ragasztós, vagy agyoncsapós csapdákat? Ezen töprengtem, miközben kis családom velőtrázó sikolyaival mit sem törődve pakoltam kifelé az egérrágta zsákokat, zacskókat és kartondobozokat. A sikolyok feleségemtől származtak, és kisfiamtól, aki ugyan a legkevésbé sem fél az egértől, de nagyon viccesnek találja, hogy anyjával együtt sikoltozzon. A hangzavar olyankor csapott fel, amikor pakolás közben egy-egy bundás rágcsáló menekülőre vette a figurát, és kiugorva addigi komfortos tanyájáról iszkolva távozott a szomszéd kertjének végében elterülő dzsumbuj irányába. Ilyenkor a felharsanó sikolyok Lali tacskó – aki teljes extázisba esett attól, hogy végre vadászhat valamire – hisztérikus, fejhangú ugatásával vegyültek. Szegény szomszédok…
A könyveket kipakoltuk a zsákokból és dobozokból. Közben – két sikkantás között – feleségem éppen az áhinszá, a nem ártás jógikus elvének alkalmazhatóságán töprengett fennhangon. Mikor az utolsó kartondoboz aljához értünk, újabb albérlőkre találtunk. Csakhogy ezek nem menekültek el. Két anyaegér szaladgált a doboz alján teljes pánikban. Nem menekültek el, a négy fiókegeret próbálták menteni, akik még ki sem nyílt szemekkel, félelmükben vonagolva tekeregtek a doboz kartonpadlóján. Az egyik anyaegér halált megvető bátorsággal próbálta odébb cibálni őket, de persze nem volt hova. Közben volt egy pillanat, amikor – legalábbi azt hiszem – az anyaegér rám pillantott. Csak egy minutumra, mert aztán már ugrott is tovább, nehogy megfogjam. De ebben az egy pillanatban – bár egy egér tekintetében általában nincs semmi emberi – mégis azt láttam benne, mint amit bármely gyermekét a pusztulástól menteni próbáló anya szemében láthatna az, aki belepillant.
Eszembe jutott Szvámí Csidánanda egyik előadása, amelyben azt magyarázta el, hogy fizikai síkon az ember és az állatok között milyen velőtrázóan csekély a különbség. „Nekik horizontális gerincük van, nekünk vertikális. Ennyi.” – mondta. – „Ennyi a különbség, egyébként ugyanabból vagyunk összerakva. Szellemi síkon a különbség persze sokkal nagyobb, mert az ember vertikális gerince az ég felé mutat, és ez szimbolikusan és ténylegesen is lehetővé teszi számára, hogy fejlődhessen, emberi mivolta fölé emelkedhessen. Ez az, ami neki megadatik, az állatnak meg nem”.
Még egy dolog villant át az agyamon, szinte ugyanabban a pillanatban. Mégpedig a Halványkék pötty című fénykép, mely Földünket ábrázolja a világűr végtelen ürességében. A képet a Voyager–1 űrszonda 1990-ben készítette rekordtávolságból, 6 milliárd kilométerről. Az ötlet és a névválasztás Carl Sagan nevéhez fűződik, aki ugyanezzel a címmel könyvet is írt 1994-ben. A képen egy apró, halványkék pötty látszódik, alig kivehetőén. Ez a Föld, és ezen vagyunk mi. Az egerem, aki saját életét sem kímélve mentené a kicsinyét, és én, aki azon vívódok, hogy valami módon elpusztítsam-e. Arra gondoltam, hogy az univerzum szempontjából nézve számít-e a Szvámí által felvázolt különbség. Úgy éreztem, nem nyom túl sokat a latban.
Szerencsére ekkor megjelent kisfiam, kezében egy befőttesüveggel és azzal az indítvánnyal, hogy fognám már meg neki azt az egeret, mert nagyon szívesen megtartaná. Ezt persze Ági rögvest leszavazta, de ennek ellenére hosszas próbálkozást követően megfogtuk az egérmamát (a másik közben mégis elszelelt) és gumikesztyűs kézzel mellé tettük a kicsinyeket is. A kilakoltatásra ítélt egereket kivittem a közeli erdőbe, és annak mélyén kitettem őket egy bokor alá.
Végül nem tettünk ki mérget, vagy halálos csapdát. Emiatt viszont komolyabb beruházást kellett eszközölnöm néhány egérfogó ketrecbe és ultrahangos egérriasztóba. A ketrecek szorgalmasan tették a dolgukat, és éjszakánként elfogták a sajtcsalira éhes rágcsálókat, akiket én reggelente, munkába menet rendre kifuvaroztam az erdő mélyére, és ott szabadjára engedtem őket. Ági ezeket az utakat Mice Tours-nak nevezte el.
Aztán egy idő után üresek maradtak a csapdák. Az egerek elfogytak, vagy elköltöztek. Legalábbis remélem… Mert vertikális gerincemre tekintettel továbbra sem szívesen pusztítanám el őket.
A faházból minden ehetőt kipakoltunk. Mert ha az irodalmár egerek után rocker patkányok költöznének oda, már igazán bajban lennénk…
Nincs jobb, mint egy jó könyv illata
Érdekelnek a könyveitek, hol tudhatnék meg többet róluk?
Saját kiadványainkról a Könyveink rovatban olvashatsz.
Itt tudhatod meg, miről szólnak, találkozhatsz a szereplőkkel, olvashatod azok véleményét, akik már olvasták a történeteinket. Találni fogsz itt érdekes sztorikat is a könyvek születéséről.
És persze itt meg is rendelheted őket.
Jó szórakozást kívánunk!
Hírlevél
Közös
kaland
0 hozzászólás