Egy fiókba zárt vers dala

Itt igen sötét van, fény ritkán szivárog

Egy keskeny résen fentről, néhanap

Mely nem vastagabb, mint papírom lapja

Melyre Alkotóm firkantott pár hagymázas perc alatt.

Majd bezárt ide engem, mint közönyös őr rabját

Pedig nem volt más bűnöm, csak a létezés,

S hogy belém plántálta léte egy darabját

S bár oknak ez nem sok, de nem is túl kevés.

Azóta itt várom, sorsom merre fordul,

A végtelen percbe sárgulok bele,

S bár van társaságom, egy lapos poloska

Túl sokra azért nem megyek vele.

Hiába faggatom válaszokra várva,

Nem igazán nyitott a filozófiára.

Bár én magyarázom, hogy már alig győzöm,

Csak épp megdöglött még a tavaly őszön.

Van itt néhány atka, mi bomló testét rágja

De egy sem kíváncsi a végső igazságra.

Pedig enélkül létüknek értelme sincs

Életösztönük is csak rafinált bilincs.

Így hát, jobb híján, magamnak érvelek

Lelkemben közben sok nagy kérdés pereg:

Fércmű vagyok-e, vagy műremek?

Vagy én választhatok, hogy melyik is legyek?

Mi vagyok? A papír, amelyre felróttak?

Vagy a kéklő tinta, mi testet ad a szólnak?

Vagy gondolat lennék, mit rím-tükrömön merengve

Magába fogad majd egy olvasó elme?

Vagy nem lennék más, mint áradó hangulat

Melyen egyik búsul, a másik meg mulat?

Esetleg lényegem egy réges-régi emlék

Amit – hogy megőrzöm – elkerül a nemlét?

Mit gondol majd rólam végül legott,

Ha ismét elolvas, ki világra álmodott?

Összegyűrve hajít-e a szemeteskukába,

Vagy bámulatát vígan világgá kiáltja?

Rájön-e végül segedelmemmel,

Hogy én fiók-vers vagyok, ő meg fiók-ember?

Hogy végül majd megértse szavam,

Addigis átlényegítem magam.

.