Johnny rádiós, az a munkája, hogy gyerekeket kérdez meg arról, hogy látják a jövőt, mit gondolnak magukról, a felnőttekről, a világról. Johnny naplót is vezet, gondolatait hangfelvételre mondja. A gyerekek interjúi fontos szerepet játszanak a filmben, mert bár a történethez magához látszólag nincs is közük, döbbenetes kontrasztot alkotnak a felnőttek világával, melyben a néző mindennapi életét tengeti. Egy idő után az embert nem hagyja nyugodni a kérdés, hogy hogyan lesz ebből a sok normális gyerekekből aztán az a sok frusztrált felnőtt, aki felrúgja, lelövi, bántja egymást és saját magát. Nem lehet nem észrevenni ugyanis, hogy a 8-13 éves forma gyerekek milyen értelmes, normális gondolatokkal, szeretettel és szeretetigénnyel teli válaszokat adnak ezekre a kérdésekre, melyeket a felnőttek többsége vélhetőleg valamilyen közhellyel intézne el. Ezek a válaszok adják a hátterét a nagybácsi és a fura unokaöcsi egymásra találásáról szóló történetének. Ez a film végsősoron egy rendhagyó road movie, amiben az egymást nem ismerő páros végül a váratlan és a tervezettnél hosszabbra nyúló, együtt töltött idő alatt lehetőséget kap arra, hogy megismerjék egymást, és megtanuljanak egymásról és magukról olyan dolgokat, amelyeket másutt nem tudnak elsajátítani.

A film folyása lassú, amit a fekete-fehér prezentáció helyenként nyomasztóvá tesz azért, hogy a szürkeségből annál fényesebben csillanjanak fel a történetből kikerekedő felismerések. Ha megnézed, kérlek ne dőlj be ennek a látszat-depisségnek, mert ez ahhoz kell, hogy még felszabadítóbb legyen a felismerés: van szeretet, van lehetőség arra, hogy szinte idegen emberek egymáshoz közel kerülhessenek, egymáson és magukon is segíthessenek, és hogy még azaz élet múlandósága és az emlékek halványodása is feldolgozható.

A színészi alakítások is kiválóak, a kilenc éves Jesse-t tökéletesen alakító Woody Norman lévén tűpontos rajzot kaphatunk arról, milyen is (lehet) egy ilyen korú fiúgyermek élete és belső világa.

A filmet érdemes megnézni. Keressétek az ART mozikban!