Közlési kényszer?
KÖZLÉSI KÉNYSZER?
Amikor 2018-ban elmentem a Kiadom a könyvem konferenciára, leesett az állam. Arra számítottam, hogy az résztvevők néhány tucatnyian lesznek, százan, na, jó, esetleg százötvenen. Ehhez képest a Lurdy Ház konferencia-nagyterme zsúfolásig tele volt. A szervező, Csatlós Csaba teljesen jogos büszkeséggel jelentette be, hogy ezer darab belépőt adtak el, és még 200 online jegyet (ennyien nézték a webes közvetítést). A szintén hatalmas előcsarnok is dugig volt kiállítókkal és érdeklődőkkel. Nyomdák, un., self-publishing cégek, reklámügynökségek kínálták szolgáltatásaikat. Akkor jöttem rá, hogy egy komplett iparág épült a magamfajtákra.
Próbáltam figyelni a résztvevőket, és kitalálni, mi az a motiváció, ami önjelölt írótársaimat mozgathatja. Előadásokból, hozzászólásokból, szünetbéli beszélgetésekből kiderült, hogy ez nagyon is sokféle: van aki hírnevet szeretne, van, aki önmegvalósítást keres, van, aki pénzt (szeretne keresni), van, akinek hivatás/küldetéstudata van, van, aki szakértői tevékenységét akarja hitelesebbé tenni egy (szak)könyv megjelentetésével. Van, aki mesét ír, van, aki szakkönyvet, önfejlesztő kiadványt, van aki regényt, és van, aki verseket. Ez a sok-sok ember mind szeretné eljuttatni műveit a nagyközönséghez.
Nyilvánvaló, hogy ahol a pénznek, hírnévnek, az elismertség megszerzésének akár csak a leghalványabb remény-szikrája felcsillan, ott nagy a tolongás. Így van ez az élet minden területén, miért is lenne itt máshogy? Bihari Viktória blogger és író szerint „Könyv annak kell, aki önimádó, és látni akarja a teljesen átlagos gondolatait szépen bekötve meg minden, kap egy ISBN-t, és ott viríthat a mű a könyvtárakban till the end of time.” Szóval azért nem árt résen lenni! Ezért konferencia óta motoszkál bennem az kérdés, hogy pontosan miről is van itt szó? Azóta máshogy figyelem a Facebook és blogposztokat (a sajátjaimat is beleértve), a vlogokat és egyéb, nagy(obb) nyilvánossághoz eljutó egyéni megnyilvánulásokat, és próbálom megfejteni ennek a felfokozott, kifelé irányuló kommunikációs áradatnak, mint jelenségnek a miértjét. Mi ez a felfokozott közlési kényszer, és hogyan lehet ehhez viszonyulni?
Bihari Viktória fent idézett gondolatát persze el lehetne hessegetni a világirodalom nagyjaira való mutogatással, vagy a kommunikáció, mint alapvető emberi szükséglet felemlegetésével, de azért – mint mondtam – nem árt résen lenni. Az egyik jógával kapcsolatos előadásában Bakos Attila író és filozófus említett egy érdekes gyakorlatot. A feladat abban áll, hogy – anélkül, hogy abban részt vennél – figyeld meg emberek beszélgetéseit. Ha ezt megteszed, nagy eséllyel azt fogod tapasztalni, hogy az emberek nagyon sokszor nem beszélgetnek a szó valódi értelmében, hanem válogatás nélkül öntik rá saját elmetartalmukat a másikra. Vajon ez a jelenség búvik meg a Facebook, bolg, vlog és könyvírási áradat mögött is? Ez már grafománia, az írás kóros kényszere, vagy valami más?
A szakirodalom szerint a kóros grafomániát az írás kényszere hajtja, amit pedig az egyre fokozódó feszültség, sokszor düh kényszeríti ki. A szöveg megírását követően a grafomán megkönnyebbülést tapasztal, míg az újra felgyülemlő gondolatok és feszültségek ismét kikényszerítik belőle az írást. Számos „divatos betegség” nyilvánulhat meg ilyen formában (is): mániáko-depresszív pszichózis, excentrikus személyiségzavarok, borderline, vagy nárcisztikus, vagy kényszeres személyiségzavar. Emiatt a grafománok írásai sokszor kuszák, gondolataik csapongóak, átsüt rajtuk a harag és a feszültség, gyakran stílusukban, helyesírásukban is kívánnivalót hagynak maguk után. A gondolatok megosztásának kényszere – így a grafománia is – tartalmilag elkülöníthető csoportokban nyilvánul meg. Gyakran tapasztalhatjuk politikai, társadalmi, közéleti, vallásos kérdésekben. Ezekben sokszor szélsőséges, indulatos, az eltérő véleményeket nem toleráló írásokat találunk.
A Facebook-os megnyilvánulások között nyilván vannak ilyenek is, de érzésem szerint ezek nagyobb arányban vezethetők vissza jelenlegi közállapotunk színvonalára és minő(síthetetlen)ségére, mint a grafomániára. És én itt és most nem a Facebook-huszárokról szeretnék töprengeni, hanem azokról, akik nem kevés időt, energiát és pénzt befektetve alkotásokat próbálnak létrehozni. Az FB-re egy minutum alatt fel lehet dobni egy vitatható tartalmú, vagy hangvételű kommentet (aztán meg felháborodva cenzúrát kitiltani, ha „kimoderálják”), de regényt, novelláskötetet, szakkönyvet erős felindulásból írni nem lehet. Ezek túl hosszú és túl fárasztó folyamatot igényelnek ahhoz, hogy mögöttük pusztán a grafománia álljon.
De akkor mi? A kitűnni vágyás, az, amibíció? A meggazdagodás vágya? Ilyen is van, bizonnyal, miért ne lenne. Ha valakinek éppen a betűk egymásba-fűzése terén adatott talentum, miért is ne akarná azt megfelelően kamatoztatni? Ugyanakkor, ha valaki csak egy kicsit is utánanézett manapság az írott művészetek és a könyvkiadás helyzetének, akkor előbb iratkozik be énekórára és jelentkezik a Megasztár n+1-edik szériájába, hogy előadóművész karriert indítson, minthogy maga elé vegye a klaviatúrát. Ezért ezt a magyarázatot sem tartom általánosan kielégítőnek.
Szóval itt álltam évek óta ezzel a kérdéssel, válasz nélkül. Na, jó, azt nem állítom, hogy álmatlanul forgolódtam éjszakákon át a megfejtést kutatva, de azt igen, hogy újra és újra rácsodálkoztam, főleg a „Kiadom a könyvem” Facebook csoport tagjainak legmélyebb elismerésemet kiváltó posztjait olvasgatva. (Mert az itt posztolók komolyan gondolják, és láthatólag szívüket-lelküket teszik bele az alkotásaikba.) Sokféle magyarázatot el lehet képzelni, de ezek legjobb esetben is csak részleges, a felszínt kaparászó okoskodások. Engem pedig a mélyebb igazság érdekel(ne).
Végül – az utólag már teljesen nyilvánvalónak tűnő választ – onnan kaptam, ahonnan a legkevésbé vártam. A Sivánanda Jógaközpont 25 éves jubileumi ünnepségén. Dr. Horavecz Anikó orvos és jógaterapauta (a Fény Jógaterápiás Intézet alapítója) fogalmazott úgy, hogy „nem kell mindenkinek intézeteket és intézményeket alapítani, de ettől még az ember teremtésre született. És ez a teremtés lehet egy rajz, egy finom étel elkészítése, vagy egy szellemi termék. Nem a forma a fontos, hanem az, hogy mi hatja át az egészet.”
Ez a mondat úgy hatott rám, mint akinek szeme elől felhajtják a sisakrostályt, ami eddig oly sok mindent kitakart a látómezejéből. Hát persze! – csaptam a homlokomra. Metafizikai síkon nyilván erről van szó. Ha a mélyebb összefüggést keresed ebben a témában, akkor nyilvánvalóan ez a megfejtés. Ez a szétáradó „közlési kényszer” ennek az evilági manifesztuma. Hogy az ember teremteni született, így, vagy úgy, de arra, hogy alkosson. Ezt teszi, mihelyt módja nyílik rá (miközben persze „negatív alkotásával” a rombolással újabb és újabb tereket nyit meg a további alkotáshoz). A természet (és benne eredetileg az ember is) egyensúlyra törekszik. Akkor érzi magát harmóniában, ha megvan a ballansz. S bár az emberiség mérlegét már régen eluralta a „kapni akarok” oldal, mégis folyamatosan előtör vonzalma a szaldó másik fele irányába is, és nehezen magyarázható késztetést érez, hogy a „követel” rovat mellett a „tartozik” rovatba is odategyen valamit. Mert a természet egyensúlyra törekszik, és benne az ember is. Még akkor is, ha fogalma sincs minderről.
A legviccesebb az egészben, hogy én erről írtam is. Több fejezet is van a Megváltás ára c. regényben, ami erről szól, mégsem volt annyi eszem, hogy erre felfigyeljek. Bizonyságul álljon itt egy kis rész a könyv hatodik fejezetéből:
„– Aztán jön az a rész, amikor a kislány énekelni kezd – felelte átszellemült arccal Trinity. – Hát az valami, valami… nem is tudom szavakba önteni. Na, az a rész a piros kapszula. Soha nem hallottam még ilyet, de még csak hasonlót sem.
– Hogy érted ezt? – kérdezte izgatottan Natasha.
– Hát úgy, hogy amikor először meghallgattam, úgy éreztem, lepereg előttem az életem. De nem ám úgy, mint egy film, hanem mintha minden esemény egy pontba lenne sűrítve. Ami eddig történt velem, sőt még az is, ami ezután fog. Sokat olvastam arról, hogy a halálközeli élményeken átesők ilyesmit élnek át. És nem ám csak úgy láttam, hogy mi történik velem, hanem azt is láttam, hogy hogyan kapcsolódik mindez másokhoz, az eseményekhez és a történésekhez az egész világmindenségben. Olyan volt, mintha a saját életemet, amit eddig úgy éltem, mint egy kis hangya, aki a legkisebb fűszálat is mamutfenyőnek látja, most a Holdról nézném, egy hatalmas távcsővel. Láttam a kapcsolódási pontokat, láttam a miérteket, láttam az összefüggéseket. Megértettem, mire mondják, hogy minden egy. Mert láttam, hogy bármi, amit teszünk, vagy akár csak gondolunk, az mennyi mindenre van hatással és ezek is mennyi további dologra hatnak. Semmi nem független egymástól, érted? Minden gondolatod továbbrezeg és rezgésbe hoz más energiákat, amik aztán továbbrezgetnek megint másokat és ez így megy a végtelenségig. Téged is és engem is folyamatosan rezgetnek ezek az energiák, és mi is folyamatosan rezgetünk másokat. Láttam. Olyan tisztán, ahogyan itt a szobában látlak téged.
Trinity teljesen kipirult beszéd közben, és székéről elemelkedve, szemében a lelkesedés lángjának lobogásával magyarázott tovább.
– Láttam, ahogy ezek a gondolatenergiák felemelkednek, és a hasonló energiák összegyűlnek, mint az esőfelhők. Főleg az emberek gondolatainak és érzéseinek energiái. És akkor megértettem, hogy mit jelent az, hogy az embert az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ezt jelenti, pontosan ezt, mert semmilyen más létező nem generál a földön olyan erős energiafelhőket, mint az emberek. És ezek az energiafelhők, ahogyan összesűrűsödtek, idővel kisültek. Mint ahogyan a viharfelhőből az elektromos töltés hatására villám keletkezik. És ezek a kisülések is ugyanúgy lecsaptak valahova, mint a villám. Sok rossz gondolat, sok rossz energia kisülése háborút okoz, természeti katasztrófát, földrengést, szökőárt, aszályt, árvizet. A szép és jó gondolatok energiái pedig gyönyörű, ragyogó felhőkbe gyülekeznek, s amikor ők kisülnek, csoda történik. Megszületik egy gyönyörű mű, meggyógyul valaki egy betegségből, egy ember megment egy másikat, egy tudós valami fontos felfedezést tesz. Ha különösen nagy jóságenergiák sülnek ki, akkor megszületik egy szent vagy megjelenik egy angyalhoz hasonló lény. Láttam, ahogyan a fényes energiafelhők rávetik magukat a gonosz gondolatok sötét energiáira. És összekeveredve, mintha harcba szállnának velük, kioltják azokat, de közben maguk is semlegesítődnek.
Trinity átszellemülten magyarázott tovább:
– Az ilyen pillanatokban láttam embereket megmenekülni a legnagyobb katasztrófából is, és túlélni a legnehezebb megpróbáltatást. Ezt mind-mind mi csináljuk. Mi, emberek. Érted? Tudatlanul és öntudatlanul. Fölülről nézve olyan az egész, mint egy gyönyörű szövet, aminek végtelenül bonyolult a mintája és folyamatosan változik. Ráadásul nem is egy szövetsík van, hanem meg sem tudtam számolni, mennyi, és ezek mind egymásba fonódnak, minden ponton. A világ folyton, körülöttünk és bennünk gomolyog. Gyönyörű és rettenetes, felfoghatatlan és mégis végtelenül egyértelmű.”
Szóval itt igazából nem is közlési kényszerről van szó, hanem teremtési kényszerről. Mert az ember erre született!
Nincs jobb, mint egy jó könyv illata
Érdekelnek a könyveitek, hol tudhatnék meg többet róluk?
Saját kiadványainkról a Könyveink rovatban olvashatsz.
Itt tudhatod meg, miről szólnak, találkozhatsz a szereplőkkel, olvashatod azok véleményét, akik már olvasták a történeteinket. Találni fogsz itt érdekes sztorikat is a könyvek születéséről.
És persze itt meg is rendelheted őket.
Jó szórakozást kívánunk!
Hírlevél
Közös
kaland
0 hozzászólás