Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre – rendhagyó

film”kritika”

Az előzetes mindenesetre sokat ígér: Egy olyan filmet, amiben a valóság és képzelet összecsúszik. Márta, a negyvenéves idegsebész szerelmes lesz egy férfiba, akit először lát. Fényes amerikai karrierjét hátrahagyva visszatér Budapest rögvalóságába, hogy új életet kezdjen a férfival. Ám Márta hiába vár a Szabadság-híd pesti hídfőjénél: a férfi nem jelenik meg a randevún. A nő kétségbeesetten a keresésére indul, de amikor rátalál, élete szerelme azt állítja: sohasem látta őt azelőtt.

A filmet kizárólag a Puskin moziban adják. Annak is a legkisebb, kétsoros termében. Az sincs tele. A moziterem bejáratához állított székek egyikén egy fiatal lány ül. Valamiért olyan kétségbeesve néz rám, mint bliccelő a BKV ellenőrre. Pedig nem ismerem, biztos nem én okoztam a kétségbeesést. Vagy talán emlékeztetem valakire? A mozivászon a terem méretéhez illő. Hát, mondjuk, nem túl nagy. Nézem a film közönségét. Mellettünk két idősebb hölgy, akik valószínűleg vidám ÖTYE keretében ejtik meg a mozilátogatást. Mellettem egy szomorúszemű, harmincas pasi. A legjobb gyerekkori barátomra hasonlít. Egyedül van, és én arra gondolok, hogy a riadt lány mellé kellene ültetni, aki pont előttünk ül, szintén egyedül. Valahogy összeillőnek tűnnek, úgy jellegre. És akkor talán a férfi kevésbé lenne szomorú, a lány meg kevésbé lenne riadt. Még egy házaspár érkezik, nálunk valamivel idősebbnek tűnnek, de kit tudja. Az előttünk levő sorban több széket is kipróbálnak, honnan nyílik a legjobb kilátás, pedig az tök mindegy. Ennyi a közönség… A téma és a műfaj determinálja a mozilátogatók körét. A párok-egyedülállók kiegyensúlyozott aránya az utóbbiak felé billen, ahogy a vetítés megkezdését követően beoson a terembe az utolsó néző, egy magányos lány. Pont olyan, ahogy az ember a tarisznyás bölcsészlányokat elképzeli, azzal a különbséggel, hogy csinos. Valószínűleg, mert a sötétben nem igazán lehet ezt megfigyelni. De ő is egyedül van. Bevackolja magát a székbe, hátizsákjával és óriási popcoprnos ibrikjével annektálja a mellette levő két üres széket is.

A közönség felsorakozott. Ennyi. Ezen a szép nyári estén ennyien kíváncsiak erre a filmre, ami a Nemzeti Filmintézet 354 millió forintos támogatásával készült. Vélelmezem, hogy ennél sokkal többen esős őszi délutánon sem lennénk, de ez persze puszta fikció. A kezdő képsorok alatt még átvillan agyamon, hogy jó ötlet-e az én adómból 354 millió magyar forintot adni egy olyan filmre, amire egy szombat esti mozi-főműsoridőben annyian sem kíváncsiak, hogy egy kb. 20 székes mozitermet legalább nagyjából megtöltsenek. Aztán gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, mert a kultúra értékét nyilván máshogy kell(ene) mérni. Persze jó kérdés, hogy hogyan? Mielőtt átadnám magam a filmkockákon lassan kibontakozó történetnek furcsa érzés fog el. Hirtelen sorsközösséget érzek a teremben ülőkkel. Milyen érdekes lenne – gondolom magamban – látni, hogy hogyan és miért vezetett ezeknek az embereknek az útja éppen ide és éppen most, ebbe a terembe, pont erre a filmre. Érzem, hogy ebből univerzális igazságokat, mélyen szántó tanulságokat lehetne levonni. Talán kéne írni ebből egy regényt. Vagy egy novellát. Majd, egyszer. Aztán már nem gondolok semmire, mert beszippant a film.

Beszippant, de nem a gyorsan pergő események izgalma, hanem az a vákuum, amit az fél-arcokat közeli nagytotálban mutató kamerakezelés, és a már-már az elviselhetetlenség határát súroló lassú párbeszédek és történetvezetés hoznak létre. Ha csak egy részt látnék a fimből azt gondolnám, hogy unalmas. Pedig nem. Ezzel a technikával a rendező mesterien fokozza a feszültséget, és húz bele a történetbe. Ha egy picit figyelsz, rájössz arra is, milyen döbbenetesen szép és kifejező tud lenni egy-egy emberi arcrészlet, egy kirúzsozott női száj, egy szem, vagy egy fél orca. Így is lehet csinálni! Manapság minden gyors. Általános vélekedés – és elvárás – hogy egy film, egy regény, egy novella gyorsan pergő legyen, mert a villódzva pörgő internetes ingeráradathoz szokott agyunk elunja magát, és tovább akar ugrani. És valóban, ha otthon, a tévében nézem ezt a filmet, én is biztosan tovább lapozok. De itt a moziban – szerencsére – ezt nem lehet. És milyen jól van ez így! Ez a rendezési koncepció nemcsak hogy ügyes, hanem manapság egyenesen hiánypótló is, a maga nemében.

Nézem a lassan, de biztosan kibontakozó történetet. A színészek játékát csak dicsérni lehet. Eddig sajnos nem ismertem a főszerepeket alakító Stork Natasát és Bodó Viktort, de most megjegyzem magamnak őket. A főhősök hitelesen játszák el a szerepüket (legalábbis számomra), és a mellékszereplőknek is elhiszem, hogy azok, akiknek ebben a fimben a forgatókönyv szerint mutatniuk kell magukat. Az előttem eddig ugyancsak ismeretlen Villányi Benett nagyon jó Alex szerepében, és végre Nagy Zsoltot sem csak valami közepesen vicces kabaréjelenetben látom, így róla is megtudhatom, hogy igazi színművész. Azt meg, hogy Pelsőczy Rékának az ingatlanközvetítő szerepben csak ilyen kurta jelenés jut a filmben, kifejezetten sajnálom.

A kezdés erős, a helyzet drámai. A rendező-forgatókönyvíró mesterien keveri a kártyákat, sokszor nem tudod, mi a valóság, és mi a főhősnő fejében levő fikció. (Jaj, de szeretem az ilyet!!!) Ez egy valódi drámai alkotás, de olyan, amit szívesen megnézel. Rejtélyes és feszültségtől vibráló a felütés, kár, hogy annál prózaibb a megfejtés. Már-már profán. A történet vége – a képi megjelenítésben és szoros értelemben is – lógva marad, amiért kicsit haragszom! Nem, nem kicsit! Nagyon! Ebből egy sokkal nagyobb drámát ki lehetett volna hozni!!!

Annak örülök, hogy a rendező nem engedett a filmes korszellemnek, és nem rakott a végére szájbarágós és indokolatlan happy-endet. De igazából semmilyen „endet” nem rakott a végére. Értem én a koncepciót, hogy ez rá van bízva a néző képzeletére, de akkor is. Csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy ellopták tőlem a katarzist. Pedig ez után a film után ez igenis járt volna nekem…

Dühösen rohantam ki a teremből, az elsők között, így nem láttam a többi néző reakcióját. Nem láttam azt sem, hogy a riadt lány továbbra is riadt-e, a barátomra hasonlító férfi továbbra is szomorú-e, és hogy összetalálkozva egymásra pillantottak-e a terem kijáratánál. A kocsihoz menet hosszasan magyaráztam Áginak, hogy én hogy írtam volna meg a történet végét, és abban hogyan teljesült volna be a dráma, ami után mindenki megtisztult lélekkel lépne ki a mozi ajtaján.

De hát nem én írtam a forgatókönyvet. És tulajdonképpen ez jól is van így! Mert egy olyan filmet kaptam, ami még másnap is a fejemben motoszkált. És melyik blockbuster mondhatja el ezt magáról? Lehet, hogy izgulsz, miközben nézed, és nem bírod levenni a tekinteted a vászonról, ahogy az utolsó jegyszedőt is lelövik, de másnapra kb. azt sem tudod, mitől szólt a film, ha szólt egyáltalán valamiről is. Bezzeg ez a film, még most, egy héttel később is foglalkoztat, és nem bírom ki, hogy ne írjak róla egy hosszú „kritikát”. Na jó, inkább blogbejegyzést.

Szóval drága Spirodalmárok! Menjetek el a moziba, és nézzétek meg ezt a filmet (amíg lehet)! Mert ez az alkotás – hibáival együtt – méltó a figyelmetekre. Higgyétek el, ezt a filmet moziban kell megnézni, mert ezt az alkotást három húszperces reklámszünet egyszerűen tönkreteszi! Az HBO GO-n – ahol egyébként éppen megtekinthető a film – meg nem biztos, hogy ezt választod. Pedig hiba lenne elszalasztani.

Akkor ez most egy jó film? Jó. Sőt JÓ!

Bár a kutya se kérdezte, innen üzenem a Nemzeti Filmintézetnek, hogy áldásomat adom arra, hogy az adómból származó költségvetési forrást ilyen filmekre, rendezőkre és színészekre fordítsák! Csak nézzétek meg, minél többen, mert ez a film a Ti adótokból is készült! Nektek készült, Spirodalmárok!